Történetünk
Egy édesanyától való végérvényes búcsúzás – a gyermekkor idején – olyan veszteségélmény, amely egyszerre veszélyezteti a fizikai, a mentális és az érzelmi biztonságot a gyermekkort követő években is. A LivingWithoutTheMoon – Élni és szeretni édesanya nélkül Alapítvány azért született, hogy reagáljon erre a jelenségre. A veszteséget követő első segítség minősége sorsfordító lehet. Arra figyelünk, hogy megértsük ennek a krízishelyzetnek az összes árnyalatát, és ne engedjük kimerülni a továbblépés lehetőségeit az érintett családokhoz tartozó gyerekek számára. A művészet összes ága közül a zenét választottuk, ami segít feldolgozni az anyai veszteség gyermekkori élményét. Gondoskodik az esendőség felvállalásának nyugalmáról, kapcsolatot teremt a személyes családi történetek és a zenei kifejezésmód között. Egy olyan zenei gyűjtemény épült az elmúlt évtizedben, ami beavatja a gyerekeket az életük következő szakaszába. Kötődésre bíztat és segít felkészülni egy olyan jövőre, amelyet el fog kísérni a hiány, de amelynek a kezdetét rendkívüli figyelemmel és értő gondoskodással vesszük körül, egy gyászoló család szeretetközösségét támogatva. Ezt a szemléletet a zenegyűjtés korszerű szenvedélye tette teljessé és az az attitűd, ahogyan a gyermekkor érzelmi törékenységét értelmezzük.
2009-ben létrehoztuk egy művészeti módszertant, amely professzionális zenei lejátszási listákat alakít ki anyai veszteségtraumát átélt gyerekeknek. Ehhez hozzá kötöttünk egy speciálisan erre az élethelyzetre kialakított gyermeknevelési módszert. Úgy tettük teljessé a támogatás köré, hogy igyekeztünk hálózatot alkotni olyan segítőterápiás eljárásokban jártas szakemberekkel, akik a gyásztrauma szakszerű feldolgozásában segítik a családokat.
Családként nagyon büszkék vagyunk arra, hogy olyan életjelenséggel foglalkozunk, amelyből a kiutat részben mi tervezhettük meg, más családok számára, a zenei rendszerrel. Társadalomkutatóként kezdetben a kisgyermekkor kultúrtörténetével foglalkoztam, majd a kora gyermekkort kísérő közszolgáltatások állami finanszírozásával. Az érdekelt, hogy milyen volt gyereknek lenni az előző század elején, az azóta eltelt időben és milyen ma? Hogy mitől változik meg a gyermekélet értékének társadalmi megítélése? Hogy a jóléti államokban mennyi rendkívüli anyagi teher hárul a családokra, akik óvodás/kisiskolás korú gyerekeket nevelnek? Hogy mekkora azonnali és hosszú távon is kimutatható értéket teremt egy olyan pedagógiai vagy szociális program, amire valóban gondot fordítanak a szakemberek? Az foglalkoztatott a legjobban, hogy milyen egy olyan életkörnyezet, amiben biztonságosan változhat a gyerekek élete rendkívüli krízis élménye alatt és után is?
Nem tudok annál jobbat elképzelni, mint alkalmat találni arra, hogy egy család életét ismét megtöltsük reménnyel egy váratlan és súlyos veszteség után. Amikor 2009-ben először találkoztam egy 4 éves gyermekkel – aki szülői veszteségkrízist élt át – még nem gondoltam, hogy valaha ilyen messzire sikerül jutnunk abban, hogy változtassunk az érintett gyerekek jövőjén. Az elmúlt több mint tíz évet azzal töltöttük, hogy újabb és újabb lehetőségek után kutattunk, hogy a legkiválóbb és legalaposabb megoldásokat nyújthassuk a családoknak. Mindezt nemcsak művészeti, de nevelési és mentálhigiénés szempontból is. Zeneszeretőként tudom, milyen jó olyan közegben felnőni, ahol a művészetnek kiemelt szerep jut. Emlékszem, mennyi bátorságot merítettem a hangokból mindig és arra is, milyen sok vigasz érkezhet az emberhez a zenéből –egészen váratlanul.
Minden professzionális segítség, ami időben érkezik a családokhoz a veszteség után – felbecsülhetetlen.
Rosa Susana Nhancale
alapító