Egy szülő végleges elvesztését követően, az itt maradt gondviselők jelentik minden tudás és törődés forrását a gyerekek számára, nem az alapítványunk!

Pozícionálás nélkül

Az alapítvány nem pozícionálja magát a gyerekek előtt 8 éves korukig, utána pedig leginkább visszatükrözzük azt az érzelmi rugalmasságot, ami eredendően megvan bennük. Nem kezdeményezzük a kötődés kifejezésének egyetlen formáját sem az érintett gyerekek irányából az alapítványuk munkája felé. Nagyon erős bennünk az elkötelezettség azzal kapcsolatban, hogy az érzelmi folyamatok irányításának képessége, az érintett családok saját tartaléka maradjon és ezt ők is így érezzék.

A pozicionálás tudatos hiányának ad keretet a mitológiai alakokról elnevezett Orpheus és Ízisz programunk is, amelyek a veszteségélmény feldolgozásban segítik a családokat. Nem az alapítványunk nevesíti magát a közösségünk által leginkább ismert programokban, hanem olyan neveket választottunk, amik univerzálisan fejezik ki az emberként vállalható és vállalt küzdelem felbecsülhetetlen értékét: az érzelmi kockázatvállalást a veszteség során és az újrakezdés idején. (lásd: Ízisz és Ozirisz-mítosza illetve Orpheus és Eüridiké szerelmi története)

Az alapítvány teljes mondatot kitevő neve: Élni és szeretni édesanya/édesapa nélkül alapítvány (amiben szándékosan nincsen márkanév-jellegű rövidítő igyekezet) pedig azt jelzi, hogy teljes körű segítség áll készen a szülőknek ebben a témában, váratlan próbatételek nélkül, kiegyensúlyozottan. A szervezet azért jött létre, hogy a gyász-trauma feloldását segítse a zenével és a (partner alapítványok által nyújtott) mentálhigiénés támogató szolgáltatásokkal, gyermekkorúak számára.

Az a dolgunk hogy “csendesek” legyünk, hogy a szülők mögött álljunk minden olyan élethelyzetben, amely a veszteséget követő életszakaszban elbizonytalanítja őket a gyerekek nevelésével, érzelmi kiegyensúlyozásával kapcsolatban. Csendesnek lenni számunkra azért fontos, mert a szervezetünk a gyerekek körül lévő felnőtteket erősíti meg, minden nap, tehát nem lépünk be a családi közegbe — a segítő/támogató szerepében — semmilyen módon. A legkisebbek számára fejlesztett foglalkoztató füzetek és digitális zenehallgatási felületek mindig a szülő tolmácsolásában kerülnek a gyerekek elé.

A szülői készségek megerősítése az egyik legnagyobb érték, mert sokan érzik úgy, hogy a szülőség feladata nem fejleszthető és az ebben való megfelelést öröklött minták határozzák meg. A szülőség tanulható! Bár az öröklött minták valóban adottak, felülírhatóak. A gyerekek számára kiemelkedő jelentősége van annak az időszaknak, amikor a veszteség megtörténik és ahogyan a család, mint érzelmi közösség, képes újra egyensúlyt találni. Az első segítség minősége sorsfordító lehet, de ez a segítség csak látszólag érkezik kívülről. Ebben a vezető szerep a felnőtt családtagoké, akiknek a meglévő emberi képességeit és szülői tudását mozgósítja a szervezetünk: kiterjedtebbé válik a gondoskodásról, a nevelésről, a gyerekek vezetéséről szóló tudásuk. Élő és aktív lesz a nagyszülők szülőként és magánemberként megszerzett sokrétű élettapasztalata. Elbizakodottság lenne azt állítani, hogy ezek a készségek olyasmik, amikről ne osztana leckéket az élet, apró részletekben — de tudatosan összefoglalni és rendszert készíteni belőlük, nagy kihívás és mi ezt szerettük volna vállalni az egyedi zenehallgatási rendszerünk fejlesztése mellett.

Ahogyan a gyerekek az alapítvány közelségét érzékelik

A kiskorú gyerekek környezeti érzékelése a gondviselők életmódjának és kommunikációs stílusának határáig tart. A szülői tudás sokoldalúságát megtapasztaló gyerekek életrevaló felnőttek lehetnek, akik a támogatás és törődés fontosságát a családon belüli értéknek tekintik. Később sem keverik össze a figyelmesség, az odaadás vagy a kölcsönösség megtapasztalásának élményét olyan helyzetekkel, amik nem erről szólnak (mert nem szólhatnak erről). Világos képünk van arról, hogy bizonyos szintű támogatás formái honnan érkezhetnek hozzájuk, tudatossá válnak erre és értik a gesztusok irányát és természetét. Ezek a készségeik a tiszta határok fenntartásából származnak, amilyen a szülői tudás és az alapítvány tudásának elérése között áll.

Amikor megismerjük a családokat és fejlesztjük a gyerekekhez közeli gondviselőkben a veszteséggel összefüggő módosított nevelési technikákat (kiegészítve mindezt a zenével és a terápiás környezettel), a családtagok meglévő készségeit bővítjük, semmi egyéb nem történik. A családot egy komptencia-szigetnek tekintjük, ahol adottak azok a körülmények, amelyek segítségével a gyerekek egyensúlyba kerülnek újra, a korai veszteség-tapasztalat ellenére is. A szervezetünk feltüntetése úgy, mint a tudás, az érzelmek vagy a jövőteremtés forrása, nem jelenik meg soha, mert a család áll ennek a készségrendszernek a középpontjában.

Az alapítvány tudásának helye, a veszteségben érintett családok életében a gondviselők mögött van, ebben a kivétel a terápiás környezetben a találkozás a szakemberrel. Minden más esetben a gyerekek a családdal élik át a változásokat és a fejlődést, a nehéz helyzetek értelmezését, a válaszokat a veszteség kapcsán felmerülő kérdésekre és a zenében rejlő erőtartalékok kihasználást.

Nem veszem el az erődet azért, hogy azután szükséged legyen rám

A mentálhigiénés innovációk korát éljük, és ebben a helyzetben a legfontosabb célok egyike: csökkenteni az érzelmi gyógyulás költségét és idejét a családok számára, olyan tudatos, könnyen elérhető és szakmailag megalapozott segítséggel, ami a szülői szerep sokoldalúságához kötődik. Az érzelmi gyógyulásra fordított idő szükségképpen rövidül, de értő módon és ellenőrzött keretek között, a hozzáértés mélysége miatt.

A gyerekek szülőhöz kötődő jó élményeinek száma és változatossága nagyon nagy érték a teljes életen át. A túlélő szülő helytállásáról, sérülkenységéről, a veszeteség viseléséről őrzött gyermekkori emléknyomok jelentősége sokkal nagyobb, mint a kivülállók valaha gondolnák. Tanító helyzetek soksága van azokban a gesztusokban, amikre a veszteség előtt nem, vagy nem úgy volt szükség, de most tudatosnak kell lenni rájuk. Egy olyan óvodás/ kisiskolás korú gyermek, aki folyamatosan megtapasztalja gondviselőinek rátermettségét az őt ért nehéz, sokkoló, válságos, drámai helyzetek megoldásában — soha nem felejti ezt el. Természetes módon épülhet be a személyiségébe a konzisztens és figyelmes cselekvés fontossága. Nagy a jelentősége annak, hogy felnőttként hogyan vélekedünk a szüleink kitartásról és a méltóságuk megőrzésének körülményeiről a válságosnak tűnő helyzetekben. Ezek sorsfordító mintákká válhatnak. Ezek miatt a dolgok miatt nem szabad és nem is természetes, hogy a gyerekek az alapítvány tudásához ragaszkodjanak, hogy a közérzetük javulásának előmozdítása egy szervezethez kötődjön. A család közelsége a természetes, az ő tudásuk a gyerek számára az értékelhető momentum minden változás során.